A Zambézi kaland

Tisztán láttam, amint lassan felemelte a fejét. Nem volt messze, talán nyolcvan métere lehetett. Felénk fordult. Hatalmas termete csak alig látszott ki a magas száraz fűből. Orrát magasan felemelte és mélyet szippantott a levegőbe. Szememhez illesztettem a távcsövemet és megnéztem. Még a szemét is láttam, bosszús, talán haragos volt a tekintete, amit meg is értettem, hiszen biztos voltam benne, tudja, hogy ott vagyunk.

Már hat órája kerülgetjük a csordát.

Nekik is, nekünk is elegünk volt ebből. Biztos vagyok benne, hogy már legalább tizenöt kilométert megtettünk ebben a melegben és ezen a nehéz terepen. Kalapom alól, újra megszöktek a cseppek, s szakadt ingujjammal le kellett törölnöm. Éreztem, repedt ajkam vizet vágyik, de itt és most erre semmi esély.

Fáradt voltam, a lábaim nehezen emelkedtek lépésre, s vállam sajgott a nehéz 458-as Lott súlyától. Ráadásul a táron kívül még nyolc lőszer a tusra rögzített tartóban is volt, egyenként harminckét grammal nehezedve a vállamra.

Pedig tudtuk, hogy Rufunzátol délre a Zambézi és Luangwa torkolatánál ez vár ránk. Itt szeptember végén általában harmincöt negyven fok is van. A szárazság lekényszeríti a levelek zömét a fák és bokrok ágairól. A vad becserkelése lehetetlen ebben a recsegő, ropogó „avar” ágyon. Nem csoda, ha állandóan kiszúrtak a bivalyok. Számítottunk rovarokra, malária szúnyogra illetve cecelégyre, de ezekkel csak elvétve találkoztunk.

Arra azonban nem számítottam, hogy ennyi apró légy teszi elviselhetetlenné a látást és a levegővételt. Mintha valamennyi csak a szemem, az orrom és a szájam körül tudná elképzelni a világot, megkeserítve minden pillanatot. A terep pedig nem attól nehéz, hogy dimbes- dombos, hanem a bokroktól szinte járhatatlan. A sűrű bozót, hegyes tüskékéit lehetetlen állandóan elkerülni.

Ha szeretteim most látnának, biztos megállapítanák, hogy nem vagyok normális ennyi, hajlongást, bujkálást, karcolást elviselni egy vadászat miatt. .?

Ma már a negyedik napja nem sikerült elejtenem egyetlen kaffert sem, pedig van bőven. Minden nap szinte azonnal megtaláltuk a nyomaikat és utánuk eredtünk. Egy- két órán belül meg is tudtuk közelíteni Őket, de aztán, vagy a helyzetünk, pozíciónk nem volt jó, vagy s lőhető bika kiválasztására nem volt lehetőség.
Pedig mindig találtunk „jó bikát”, csak az a fránya szitu…

Végül ma ráakadtunk egy negyven –ötven állatból összeállt csordára, s benne megláttunk egy minden tekintetben kifogástalan öreg „buffalót”. Előrehaladott kora, tekintélye, széles már- már ormótlan pajzsa s nem utolsó sorban, vagy negyven-egynéhány inch hosszú szarva megbabonázott.

Nyomkeresőnk dicséretére mindig újra és újra megtaláltuk a csapatot, pedig megtettek mindent, azért, hogy ez ne így legyen. A tehenek mindig résen voltak s időben riasztottak. Volt, amikor csak, húsz méterre álltunk mellettük, de a sűrű bozótban csak a fekete homályos alakjukat tudtuk észlelni, Volt, amikor pihenő helyükön sikerült úgy harminc-negyven méterre megközelítenünk őket. de az „öreg”. mindig rossz pozícióban volt. Két órát is eltöltöttünk a felettük magasodó dombon szinte mozdulatlanul, s mégsem volt lehetőség lövésre.

Hihetetlen visszagondolni arra miként kérőztek, legeltek szinte az orrunk előtt, ezek a tekintélyt és tiszteletet sugárzó, veszedelmes, borjaikat még az oroszlánok ellen is sikeresen védelmezni tudó Afrika lakók.

Néha még a rovarokról is megfeledkeztem minden zavaró tényezőjük ellenére.
Aztán ahogy szokott fordult a szél és a csapat riadót fújva, hangosan csőrtetve a sűrű bozótban hatalmas porfelhőt verve eltűnt.

Némi pihenő, s néhány flaska víz elfogyasztása után újra elindultunk a csordát megkeresni.

Fél óra alatt sikerült.

A nagy melegben a nyugalmukból felriadt állatok nem nagy távot tettek meg, s nyomkeresőink hamar rájuk akadtak. Az idő azonban gyorsan haladt.

Immár hat órája követtük a csapatot s a nap is lemenőben volt ekkorra. Megláttuk a „kiválasztottat”, még közöttük volt. Mintha csak szórakozott volna velünk, hol egyik, hol másik tehén mögött legelgetett, fejét fel-felemelve mutogatta koronáját és a véletlenül sem engedett szél alá. Még lövés helyzetbe sem kerültünk. Majd megpukkantam a méregtől és az aggodalomtól. Ugyanis itt, ezen a kontinensen, meglehetősen rövidek az alkonyok. Na, mármost, ha sikerül is lőhelyzetbe kerülni, akkor egy nem teljesen jól sikerült lövés esetén az utánakeresés életveszélyes, vagyis lehetetlen.

Várjunk, ne várjunk?
Mit tegyünk? - Néztünk egymásra kérdően.

A tanakodásnak azonban hamar véget vetett a kialakult helyzet.
A csapatban volt egy valamivel fiatalabb, kisebb trófeával rendelkező, de annál aktívabb bika is. Ő nem legelészett nyugodtan, mint a másik. Napközben is többször beijesztett nekünk, csak úgy tréfából, vagy a jóisten tudja miért. Méreteit tekintve alig maradt el az öregtől, de nem gondoltam arra, hogy őt kéne meglőnöm, mégis rá kezdtem figyelni. Nem csak én, hanem valamennyien.
Mind közelebb és közelebb került hozzánk, többször is felkínálva magát keresztbe állt, alig nyolcvan méterre.

Eszemben sem volt meglőni, de a viselkedése egyre jobban aggasztott. A távcsőben tisztán láttam a szemét. Ideges és nyugtalan volt. Az orrát magasan a levegőben tartva felénk fordult. Széles terpesztésű íves szarva vastag nyakára, hátára simult. Csak az orrát és vastag nyakát láttam.

Zoli barátom oda tolta elém a szétnyitott háromlábú lő botot s csak annyit mondott,- biztosítok.

Ezt valóban komolyan gondolta, mert 375-sét . felhúzva lőállást vett. Puskámat a lőbotra tettem, de vártam, nem akartam meglőni a bikát, a másikra vágytam….. Még a legyek is elillantak, és a hátam mögött a nap lebukott a horizont alá. A csend nyomasztó volt. Aztán a „nemakarom meglőni” bika megmozdult. Lassan, de határozottan elindult felénk.

- Lőni kell Laci, lőni!
- Ne, még várjunk! Hátha, megáll..!

Micsoda ötlet, Őrület…

Csak az öreg jönne! A francba nem áll meg…

A puskát a vállamhoz illesztem és benézek a távcsőbe. a nagyítás nem nagy – talán hármas lehetett, ki tudja már?

Látom határozott jöttét. A távolság egyre fogy s nem áll meg. Lassan de határozottan felénk tart. Már megtette a fele távolságot.

Egy izzadt tenyér ér a hátamhoz.
- Lőni kell! Érted!
- OK. , de amint elsül a puskám, lőj Te is! Rendben!

A szálkereszt az órán pihent. Lassan lehúztam a szügye elé s elhúztam az elsütő billentyűt.

A csendet hatalmas dörrenés rázta meg…
Hátrarántottam a zárdugattyút s közben halottam Zoli fegyverének éles csattanását.

Aztán eltűnt szemem elől a világ, csak a kezem remegését és szívem üstdob szerű dobbanását éreztem, minden levegőm elfogyott. Nem tudtam ismételni. Valahol az agyam és a végtagjaim között megszűnt a kapcsolat. Nem működött a kezem!

Istenem mi lesz?

Fogalmam sincs mennyi idő telt el, én csak azt éreztem, hogy az előbbi nyugalmam és figyelmem véget ért. Remegve nyugtáztam, hogy nem tudtam volna még egy lövést leadni.

Hál’ Istennek nem kellett, mert az első lövés pontos volt. A Zolié, már a felbukóban lévő bika orrán keresztül érte a mellkast.

Huszonnyolc lépésre feküdt előttünk.

Társaim köszönő, elismerő szavait alig hallva, felemás érzésekkel lépkedtem a bika felé. A hátam mögött lenyugvó nap már nem adott árnyékot, sőt a bozótos kezdett szürke fallá válni az erősődő alkonyban. Az a néhány lépés nekem elég hosszúnak tűnt.

Melléértem és, csak néztem hatalmas élettelenül elterülő termetét, s karomat széttárva csak annyit tudtam mondani:

Köszönöm.., ha ezt adtad Szent Hubertus.

2013 szeptember
Ősze László