Az orosz kapu

A száguldó expresszvonat hangosan zakatoló hangja elnyomta társaim szunyókáló hangját. Én álltam az ablak előtt, és az éjszakai derengő fényben néztem a vonat mellett feketén ágaskodó fák, és terebélyes bokrok rohanását.

Még néhány óra és Moszkvában leszünk, majd repülőre szállunk és irány haza..

Elmúlt, mit mondjak elrobogott ez a tíz nap. Gondolataim ismét visszatértek az eltelt hetek, napok történéseire. Arcok, tájak, történetek, s megannyi vadászbeszámoló, házak emberek medve, jávor, fajdok, s még kitudja, mi nem kavarog a fejemben minden rend nélkül.

Moszkvában kezdődött még az év elején. A vadászati kiállításon egy mackós alkatú, termetes orosz lépett a Szibériai Magyar Vadásztató Kft. standja elé s mosolygósan megkérdezte: - hogy megy az üzlet? Tóth Ferenc barátom a Kft. ügyvezetője tiszta oroszsággal válaszolta: - mehetne jobban is! Volna egy ajánlatom jött a válasz. Leült Dedics Imre vadászati vezető mellé, s előkerült a kávé, vodka, majd egy közös vacsora a közeli étteremben. A beszélgetésnek se hossza se vége. A találkozót több e-mail, telefon követte majd egy meghívás.

Az invitálás Moszkvától mintegy ezer kilométerre észak-keletre szólt Kirov járásba, Európa talán legnagyobb magánkézben lévő vadászterülettel rendelkező (1,2 millió hektár) társulásának (RT) vezetőitől. A fogadtatás méltó volt a cég nagysásához, s híréhez.

Az udvarias bemutatkozások, a szokásos tájékoztatókat követően egy pazar, elegáns, azt gondolom minden igényt kielégíteni tudó étteremben, gazdagon terített asztalnál folyt az egyre inkább protokollmentes eszmecsere. Megbeszéltük, hogy a rövid idő ellenére a lehető legtöbbet megmutatnak a vadászati lehetőségekből, a szállásokból, valamint megbeszéljük az együttműködés lehetséges részleteit.

A megállapodást tett követte, és szeptember 8-án már indult is medve és jávor vadászatra a háromfős csapat. Tóth Feri elkísért bennünket az első vadászatra. Mint kiderült rendkívül jól tette, mert a repülőtértől a moszkvai forgalom miatt öt óra sem volt elég a Kirovba induló expresszvonat indulásáig, a pályaudvarig eljutni. Nyelvtudása és leleményessége azonban jól gyümölcsözött, mert néhány óra múlva már a következő járaton kényelmesen nyúltunk el a hálófülkéjében.
Igaz a vonatjegyet nem cserélték be, újat kellet venni, ezért egy kicsit morogtunk, de olyan nagyon nem rendített meg bennünket. A késés miatt reggeli helyett ebéd várt bennünket.

Másnap négykor ébresztő és ki az erdőre, cserkelni. Párás, de friss hajnalban lépkedtünk hangtalanul. Váratlanul egy fasor mentén mintegy húsz-huszonöt méterre feltűnt egy kölyökmackó. Meglepődtünk. Ő is.

Felállva ránk bámult, aztán, iszkiri, hangtalanul be az erdőbe. Kísérőnk két-három évesre becsülte. Még fel sem fogtam, hogy életemben először láttam egy medvét állatkerten kívül, már rángatta is a kabátom ujját Vologya, és mutatott a homályba. Először semmit nem láttam, majd lassan kibontakozott a selymes pára mögött valami gombóc féle.

Medvegy mondta. A többieket hátrahagyva settenkedni kezdtünk. Egyre közelebb és közelebb kerültünk az eszegető medvéhez. Körvonala már tisztán látszott, s én megpróbálkoztam a lövéssel. A Merkel SR 1 9,3x64 es hatalmas dörrenéssel törte meg a csendet. A maci egy nagy ugrással eltűnt az erdőben.

Aztán csend, mérhetetlen csend. Vajon mi történt? Úgy éreztem eltaláltam, de ismétlésre az erdő közelsége miatt, valamint a medve gyorsasága miatt, na meg az én kalapáló szívem miatt nem került sor. Kaptam is miatta eleget. Itt lőni kell nem tűnődni, okítottak. A reggelt megvárva, Vologyával ketten eredtünk az erősen vérző medve nyomába.

Minden kidőlt fatörzs mögött a támadó medvét feltételezve, mintegy két órát tudtunk haladni a sűrűben, majd a vért lassan elvesztve abbahagytuk a követést. Nagyon bántott a dolog, mert sajnálok minden oktalanul kioltott életet, s ezt a lövést nem élhette túl a medve.

Álltam a szűk vasúti folyosón és a monoton zajban még mélyebben éreztem kudarcom.

Aztán eszembe jutott József miként lőtte meg kiválóan saját maciját, szintén egy reggeli cserkelés alkalmából, hogyan tuszkoltuk be az UAZ hátuljába. Miként fogyott üvegszámra a vodka a medve bundájának lefejtése közben. Még most is elnevetem magam, amikor eszembe jut, miként lopakodtunk több száz métert a gazos réten, mezítláb, kabát nélkül egy nagy hím medve közelébe. Megközelítettük úgy ötven-hatvan méterre. A magas növényzet miatt elhatároztuk, hogy vezényszóra egyszerre felállva egyszerre adjuk le a végzetes lövést.

Így is történt.

Felpattanva, lövésre emelt fegyverrel a kezünkben, csak egymást bámultuk bambán orosz barátommal, mert a medvének hűlt helye volt. Elment. Kivárta a majd egy órát, amíg megközelítettük, majd egy szempillantás alatt köddé vált.

Egy tovasuhanó állomás törte meg a sötétet, no meg az emlékezést. Ahogy visszatért a képem az ablak üvegére, láttam, hogy a mosolytól még most is félre áll a szájam.

Aztán láttam magam előtt a jávor bika esetlen testét, amikor a szívét átjárt lövedék miatt már nem tudta folytatni a nászi örömök felé vezető útját. Társaim örömét, a küzdelmet, ahogy ember feletti erővel hatan alig tudtuk be tessékelni a dobozos UAZ amúgy sem túl bő hátuljába, pedig még kötelet és csigát is használtunk. A bocsait vezető és védelmező medvemamákat, melyek figyelme semmit sem került el. Mégis micsoda élmény volt szinte karnyújtásnyira megközelíteni őket, néha csak egy szénakazal „védelmében”. Józsi barátom még le is tudta fényképezni. Most is feláll a szőr a karomon, amikor az értem érkező autó hangját és mozgását mellettem felállva figyelő hím medve szuszogását hallom. Három méter sem választotta el a fejét az ülőkéről lecsüngő lábamtól. Félelmemben mozdulni sem mertem. Esélyem nem lett volna használni a csodálatos fél automata Merkelt, helyette zavaromban próbáltam ráfújni leheletem. Attól-e, vagy talán az autó látványától, vagy a jó isten tudja mitől, néhány perc után, nagy robajjal elment. Még most is érzem számban a medve-és jávorszarvas húsának ízét, melyet igyekeztek ugyan a helyi szokásoknak megfelelően elkészíteni, de nekem nem vált nélkülözhetetlen ízvilágommá.

Egy biztos, nem lett igazuk azoknak a barátaimnak, akik aggódva búcsúztattak a reptéren, nincs ott vad öcsém, kár kiadni ennyi pénz. Jelentem nem is került olyan sokba és vadból van annyi… Csak medvéből több tucatot láttunk. Igaz csak egy esett József jóvoltából, de erről csak mi tehetünk, no meg a vadász szerencse.

Az évszakhoz képest enyhe idő miatt a jávorbőgés még nem indult meg, mégis terítékre került egy szép bika. Érdekessége, hogy nem lapátos, hanem villás, de így is van legalább hét éves, és nyolc kiló. Nyakbőrrel kikészített trófeája biztosan jól fog mutatni a maral bikám mellett.

A fajdokról, szalonkákról, a vonuló libákról, kacsákról a folyókban fickándozó halakról már nem is teszek említést. A megbabonázó, néha elképesztő fényeket, árnyakat produkáló hajnalokról és tájakról nincs mit leírni. A folyók ezüstös csillogásáról, a fák őszi ruháiról, s a levegő zamatáról mit is mondhatnék.

Számomra kinyílt egy kapu az orosz vadászatok felé.

Jövő évben áprilisba a fajd és szalonka vadászaton itt a helyem.

2010. szeptember 10.

Ősze László