Barangolás Dél-nyugat Afrika nemzeti parkjaiban
Részletek az úti jegyzetből.

Gyermeki csodálattal bámultam ki a mikrobusz nyitott oldalajtaján. A kezemben lévő kamerát is elfelejtettem bekapcsolni a látványtól.

Tőlem talán harminc-negyven méterre lévő vízgyűjtő körül, vagy húsz elefánt, megszámlálhatatlan zebra, impala, gnu, vándor antilop és orix várakozott, hogy oltsa égető szomját. Egy kiszáradt fa koronáján ezernyi madár, alattuk két termetes hím oroszlán heverészet lustán. Az elefánt csapatot egy öreg tehén vezette, de többnyire a csorda borjas tehenekből és néhány kamaszból állt. Ittak, játszadoztak önfeledten, míg a többi vad várakozott türelmesen.

A szemem le sem vettem az állatokról s lassan a kameráért nyúltam, felemeltem az állványra, majd belenéztem. Épp jókor. A csapatot vezető tehén hirtelen megperdült és ormányát felemelve egy hangosat trombitált. Mindenki, aki a víznél összegyűlt, hogy szomját oltsa, megdermedt. Óriási lendülettel, széttárt fülekkel s előre szegezett ormánnyal indult a vén fa felé.

A két hím oroszlán közül az egyik lustán felemelte a fejét, majd felemelkedett, de csak úgy hanyagul, fél oldalra. Száját álmos ásításra tátva a közeledő elefánt felé fordult. Megnézte. A másik – talán az lehetett az idősebb – fel sem emelkedett, csak úgy fektében belebömbölt a levegőbe. A vezér tehén megállt. Füleit szélesre tárva, ormányát magasra tartva figyelt, de nem mozdult.

Mindenki várt. A csöndben csak a kamerám egyenletes zümmögését hallottam. – pucoljunk innen, de nagyon gyorsan – mondta valaki halkan a kocsiból.

Várjatok, kélek, szóltam.

A Tehén ormánya lassan leereszkedett, füleit előre, hátra mozgatva hátrálni kezdett. Ebben a pillanatban egy csintalan elefánt bébi, aki már nem bírta a feszültséget sivítva esett bele a vizes gödörbe. A csorda beindult, de nem ám az oroszlánok felé, ahogy arra én számítottam, hanem a bébi felé. Ketten két oldalról próbáltak segíteni neki, hogy kimászhasson. A kamerát hol ide, hol oda kapkodtam azt sem tudtam mit csinálok. A Két hím mit sem törődve a történtekkel s velünk lustán tovább hevert a fa hűvös árnyékában. Egy sápadt színű sakál eliramodott kihasználva a zűrzavart. Az antilopok nagyokat szökkenve futottak jobbra-balra, a többi elefánt pedig elindult, felénk.

- Gyerünk, söpörjünk innen, kiabáltak társaim. A motor indult, de én csak vettem tovább.

A kimentett kölyök néha-néha felbukva, nagy port kavarva csatlakozott az anyjához, de a csorda csak közeledett.

- Még egy kicsit bírjátok ki kérlek!

Nem fognak ránk jönni, de légy készenlétben - szóltam Jóskára. Mint egy varázsütésre a rend helyre állt. A hímek pihentek, az állatok ittak és az elefántok lassan elvonultak mellettünk tíz méterre, a kamera leállt az autó kényelmesen elindult. Hátra dőltem, magam elé meredtem és nem tudom elhinni, hogy ez itt a valóság.

Itt vagyok barátaimmal Dél-nyugat Afrika egyik legnagyobb nemzeti parkjában, Etosában. Nézhetjük, filmezhetjük, fotózhatjuk gyermekkorunk állatcsodáit.

Afrikában nem most járok először, hiszen évek óta járok Bank Jóskához barátaimmal vadászni, de most nem vadászni jöttünk. Namíbiai barátom Balogh József segítségét kérve arra szántuk el magunkat, hogy feleségeink társaságában (némi kárpótlás a sok hiányzásért) egy bérelt, klímával ellátott Toyota mikrobusszal bejárjuk a környékbeli, Etosa,- Jobe,- Kavango,- Zambézi stb.-szafari parkokat.

A négyezer kilométeres utat két hétre terveztük. Természetesen nem akartuk kihagyni a Viktória vízesést sem, így az út Namíbia, Botswana, Zimbabwe, Zambia országokat érintve került a tervbe. Az utazás időpontját szeptemberre tettük, mert ilyenkor már a több hónapos szárazság miatt a vadak a vizek közelébe húzódnak. Megfigyelésük, fotózásuk ekkor a legalkalmasabb.

Ősze László