Kalandom az öreg varacskossal

Hajnalodott.

A kora nyári nap ép csak átbukott a Duna gátja felett. Aranyló sugarait megtörte az ártéri öreg fák lombja, és mint „szűrő” szórta szét a szobám falán. Néztem e csodálatos színes fényjátékot, melyet még misztikusabbá tett a falon helyet foglaló trófeák által vetett árnyékhatás. Az egyik pajkos sugár megcsillant egy öreg varacskos törött agyarán, és ez megfogott. A számban szétfutó kellemes kávé íze, a fény és az ablakon behallható gerlehang” kötőtű”-je, előcsalt egy emléket.

Emlékszem pontosan, hogy a dél még csak jelezte a közeledtét, de a nap kegyetlenül égetett már. Széles karimájú könnyű kalapom alól megszökött egy izzadság csepp s elindult az orromon lefelé. Jól esett bebújnom a hevenyészett leshelyem alá az árnyékba. Hátradőltem a könnyű vászon székben és letettem a kalapom.

Körülnéztem.

Az ágak között akadálytalanul kiláttam a tőlem alig hatvan méterre elterülő víztározóra. Október vége felé itt a namíbiai fennsíkon már több hónapja nem esett az eső, de az előttem ásítozó mélyedésben még megmaradt annyi az összegyűlt vízből, amely biztosít némi esély a túléléshez. A kincset érő víztározóhoz ilyenkor messze földről ide zarándokolnak a szomjazók.

Kattog a fényképezőgép jelezvén, hogy látnivaló akad bőven. Egy öreg tehén által vezetett kudu csapat jön pajkos borjaival, majd a varacskos malacok játszadoztak a pocsolyában. Feneküket dörzsölik egy fatuskóhoz és ez mosolyra késztetett. Aztán jön orix fejedelem és méltósággal, elegánsan ivott, a rikácsoló madarakra és a szaladgáló gyöngytyúkokra ügyet sem vetve.  A mongúz két lábra állva csodálja őfelsége méreteit, majd tovább szalad.

Aztán jobb felől újabb mozgást veszek észre. A kopárrá száradt színtelen bokrok alól közeledett valami. Amint a nyíltabb területre lépett felemeltem a távcsövemet, s belenéztem. Egy öreg varacskos disznó volt.

Lassan meg- megállva közeledett az ívó hely felé. Talán nem is az óvatossága, hanem a kora miatt. A szemem sarkából odapillantottam hűséges 30-06 somra, ha szükség lenne rá, aztán tovább néztem. Felém sandított, tovább araszolt, bő arasznyi agyara tompán, kopottan meredezett ki a szájából. Az egyik talán törött is?

Látszott rajta az eltöltött évek seregnyi munkája, s nehéz harcai. Számlálható bordáira, valamint élesen kiálló medencéjére rátapadt megfonnyadt bőre. Szeme mélyen arcában ült, bántóan kiálló varacskai előtt. Az oldalán hosszan húzódó régi sebhelyet pedig talán egy vetélytárs agyara, vagy ki tudja milyen küzdelem rajzolta.

Döbbenetes látványt nyújtott

Lassan komótosan haladt és még mindig nem érte el a vizet, még néhány lépés választotta el, amikor megállt s felemelte a fejét, rám nézett. Hosszan, merően egyenesen a szemembe,

Mintha mondani akarna volna valamit!

A pillanat varázsa és a tekintet lenyűgözött. Valami furcsa maglepetés suhant felém. Valami titkos üzenet?

Aztán elkezdtem hirtelen sejteni valamit… hát persze... vagy talán mégis?

Hogy éppen én, s most... Na, ne! Ezt kéred átható pillantásoddal, lelkemig ható tekintettel?

Keresztben állva előttem?

Bizonytalankodtam!

Megdöbbentem, hogy is juthat ilyesmi az eszembe! De ez a tekintet!?

Csak néhány másodperc volt csupán, de még ma is érzem e pillantást, a fohász, az erőfeszítést. Pár lépés után fáradtan letérdelt a víz szélére s ivott. Farka nem emelkedett az ég felé, csak csüngött, alázattal.

Felállt. Elégedetten megrázta pofáját, majd felém sandított – na, láttad vadász, így kell ezt-, volt benne, valami büszkeség, tartás, méltóság.

A kezem nem mozdult, csak bénán tartottam távcsövem. A szemem sarkából a fegyveremre tekintettem, da az agyam nem adta ki a fogd és lőj parancsot.

Eközben az Öreg komótosan elsétált egy kiszáradó félben lévő akácia némi árnyékot adó „lombja” alá és kényelmesen leheveredett. A legtökéletesebb nyugalommal és bizalommal irántam…

Na de ilyet?

Aludt.

A víz körül élet tovább zajlott, az idő haladt az állatok jöttek, ittak s mentek, de az én kanomat ez egyáltalán nem zavarta Ő csak pihent csendesen.

Figyeltem pihenését órákon át, „belém nézett” gondolataival foglalkozva.

Egyszer csak váratlanul felkapta a fejét és figyelt, meglepően fürgén felállt, beleszagolt a levegőbe, majd elsurrant a bokrok takarásában.

Tudtam valami közeleg, s valóban, meghallottam a terepjáró hangját, amely értem jött. Az autón megérkeztek barátaim, s kísérőm. Kíváncsi tekintettel, s széttárt karral jelezve a kérdést

– na, mi van?

Semmi feleltem csendesen.

Felszálltam. A hanyatló napot betöltötte barátaim hangja. A bíbor-narancsba öltözött nap lapos fényében zötyögve csak ültem töprengőn s hallgattam a történeteket, fényes diadalokat, kitűnő lövéseket, trófeákat.

Ez hamar fel is tűnt és elkezdtek faggatni.

Elmeséltem.

Lett is hahota, kacagás majd, tréfák, amik nem igazán voltak kedvemre valók.

Meguntam.

Jobb kezem mutató ujját kalapom szélére illesztve, azt egy kissé hetyként megemelve a beálló csendben csak azt mondtam: idejövök holnap is, mert találkozóm van az Öreggel.

A következő nap delelője ismét a leshelyemen ért. Kényelmesen, nyugodtan ültem a székemen, vártam.

Az itatónál sok vendég változott is meg nem is, de én a gondolataimmal voltam elfoglalva.

Alig telt el egy óra s az én kanom megjelent, de nem ám ott ahol tegnap, hanem – meglepő-

alattam vagy húsz méterre a forró szélben, megállva mellettem. Rám nézett, pontosan a szemembe, mert tudta, hogy ott vagyok. Fáradt nyugodt tekintetében- emlékszem pontosan- mintha a kérdés feszült volna. Na? Meggondoltad? Mégis? Köszönöm vadász hogy eljöttél!

Lassan elindult a víz felé, félúton megállt, legalább is nagyon lelassított, felnézett. Olyan közel volt, hogy szabad szemmel is láttam tekintetét, éreztem gondolatát: - Na, ma befejezzük vadász?

A puskámért nyúltam. Az Öreg tovább ment egészen a vízig s - ahogy tegnap- körülményesen letérdelt inni, de már nem vett rólam tudomást. Hagytam, hogy oltsa a szomját, majd elhúztam az elsütő billentyűt. A dörrenés felöklelte a csendet, nagy volt a riadalom, az itató környéke kiürült, csak az Öreg varacskos térdelt ott mozdulatlanul mintha inna. A füle mögül egy vörös csermely indult és festette meg a mocskos vizet.

Nincs több szenvedés, küzdelem, harc! Boldog?…,gyönyörű?…küzdelmes?...kemény? –életed, itt véget ért öreg barátom. Bizonyára már pazar, örökké zöldellő, ligetes legelők között csobogó, kristály tiszta forrásban könyökölsz odaát!

Emlékedet megőrzöm itt a szívemben és trófeád, otthon a falamon.

2012

Ősze László