Marco Polo Argali nyomában…

Ültem a szikla peremén a GPS 3890 méter magasságot mutatott, s azon gondolkoztam, vajon hogy a csudában fogom én ezt az érzést, ezt a látvány leírni, átadni, megéreztetni bárkivel is e földön. Lehetetlen. Ezt meg kell tapasztalni, át kell élni, s kívánom sok-sok vadásztársamnak ha teheti legyen benne része.

Magyarázattal tartozom, hogyan kerültem Kirgiztán négyezer métert meghaladó hegyei közé.

Egy borongós márciusi napon a Volier Vadászbolt társalkodójában, a kényelmes bőrfotelben elhelyezkedve, kedves barátaim, a Szibéria Vadászat Kft. két vezetője Tóth Ferenc és Dedics Imre vígan cseverészve várt. Amikor dolgaimtól szabadulva hazaértem, Ők cseppet sem neheztelve rám, vidáman köszöntöttek.

-No ülj csak le serényen,- mondta a mindig széles mosollyal az arcán, Feri barátom.

Nem szívesen szegültem ellen, hiszen termetes ember lévén még egy öleléssel is invitált, ami majd felért egy bordatöréssel.

Imre barátom vette át a szót. – na idefigyelj, van kedvet egy kicsi utazni?

- Már hogy a csudában ne volna, csak egy kis probléma van, pénzeim elég kevesen vannak. – - Ebben az esetben most nem olyan nagy baj,- vágta rá Ferenc.

No most már kezdett érdekelni a dolog: - miről van szó – kérdeztem röviden.

A Szibéria Vadászat Kft.-t meghívta egy vadásztatással foglalkozó kirgiz partner, - hármasban mennénk, ha te is jönnél. Szeretnénk velük szerződni, hogy a magyar vadászok közvetlen tudjanak kijutni a vadászterületükre, fűzte tovább barátom.

- Na mindegy, ha kell, megyek - mondtam.

Megegyeztünk május ötödikén, indulunk s tizennegyedikén érkezünk. Isztanbult oda és vissza is érintjük.

A megérkezésünk igazi ázsiaira sikeredett. A Török légitársaság gépe pontosan érkezett Biskekbe, de a vendéglátóink nem. Négy óra harminc, túl sokan még nem tolongtak a szocialista időket idéző színtelen váróban, kivéve tucatnyi hordárt, vagy nem is tudom, minek hívjam őket. Mind egyszerre szeretett volna a városba invitálni. Nem volt kellemes, de túléltük, már csak azért is, mert úgy öt óra felé megérkeztek a vendéglátóink, álmos szemeikkel, szűkre szabott pillantásaikkal, sűrűn bocsánatot kérve.

Pakolás, indulás.

A kényelmes Nissan rázósan, néha meg- megdöccenve, de gyorsan haladt a kissé hepehupás úton. A szívélyes reggeli után indulás dél-délkelet felé a Narin völgyén keresztül At-Bashi nevű faluba. Az egész napos isztanbuli csavargás az éjszakai utazás, a vodka, a bőséges reggeli nem tett éppen frissé bennünket.

A hatórás kocsiút, mit mondjak, eltelt. A táj, azonban amit látunk rendkívüli volt. Én már jártam az Alpokban, a Kárpátokban, de ez valami egészen más. A kopár barnásszürke hegyek, a még vastag hó és jég borította csúcsok, oldalak, a szilák, az ormok mind a valami egészen furcsa félelemmel teli, békességes, zord és mégis, várakozást, keltő érzést ad egyszerre.

Megfog.

A 2100 m magasan fekvő falucskát, vendéglátónk szülőhelyét az egyszerűség és a szürkeség jellemezte, de az emberek minden melegséget megadtak, amit a lakóhelyük nem. Csodálatos vendégszeretet, szívélyesség és természetesen kíváncsiságot felénk a náluk ritka vendég felé. Az állandóan huncutul mosolygó szemek mögött sorsok, életek, úgy ahogyan mi soha sem láthatjuk, de mégis megérzel belőle valamit. Szertartásos birkavágás, kézzel tépett és fogyasztott ízletes húsok, lepények és az elmaradhatatlan „tósztok” színessé tették e szikár világot.

Irány akklimatizálódni a hegyekbe. Itt még a magasság csak 2300-2500 m. Reggel 5 óra ébresztő, reggeli, nyergelés és indulás, bízva szent Hubertusban és az esetleg elénk kerülő szibériai őzbak elejtésében. Semmi, sem a mai nap, sem másnap, csak a kilométerek fogytak, szirtek, patakok maradtak el alattunk, még bakot is láttunk, de lőhetőt nem. Az idő sürgetet így tovább álltunk.

Másnap reggel indulás az Ak-Say folyó völgye felé. Jeges torlaszokon és elképesztő állapotú fahidakon haladtunk egyre feljebb és feljebb. Volt olyan átkelésünk, ahol a lezúduló jeges áradat az utat teljesen elmosta és csak a sekélyebb részeken lovas felvezetés mellet tudtunk tovább haladni. A Honda CR-V hamar feladta így átrakodtunk egy helyi UAZ-ba s a hátralévő utunkat azzal tettük meg.

Megérkeztünk a 3250 méter magasan lévő B1-nek nevezett bázisunkra. Egyszerű, de a már lassan megszokott körülményekhez képest kényelmes faházszerű „építmény”. Befűtve vacsorával vártak vendéglátóink. Vacsora közben egyeztetés a reggeli indulásról, ill. a szükséges felszerelésről. (szőlőcukor, víz, némi harapni való, réteges öltözés, napszemüveg esőkabát, lábszárvédő stb.)

Öt óra, ébresztő. Reggeli. A lovak nyergelve. Egy kis igazítás a szerszámokon aztán indulás.

Kissé szokatlan volt az aprócska ló gyors ritmikus mozgását átvenni, de egy óra elteltével remekül ment. Két óra múlva elértük a vadászterületet, Az út eddig a viszonylag kényelmesnek mondható folyóvölgyön haladt felfelé, de ami most jött az minden képzeletet felülmúlt. Elképesztő köves, havas, jeges meredekeken keresztül jutottunk egy szikla peremre s ott végre leszálltunk, leültünk.

Távcsöveinken keresztül kémlelni kezdtük a szemben lévő szirteket.

Szóval ott ültem a szikla peremén s levegőhiányt próbáltam valahogy a gyors és mély légzésekkel pótolni. Ránéztem a GPS-re 3890 méter magasságot, 638 hpa légköri nyomást, mutatott, kezdtem érteni a dolgot. Ekkor a kirgíz kísérőnk megkocogtatta a térdem s előre mutatott, a szemben mintegy ezer-ezerkétszáz méterre lévő szikla oldalára. Semmit nem láttam. A keresőmmel hosszasan szemlélve egyszer csak valami mozgásra lettem figyelmes.

Hozzászokva a körülményekhez egyre jobban kivehető volt a közép ázsiai kőszáli kecskenyáj, lehettek vagy hetvenen-nyolcvanan. Lenyűgöző látvány volt. Lassan a gyér füvet szemezgetve haladtak a magasabb szirtek felé. Közelebb kéne mennünk: jeleztem. Újabb egy órai félelmetes „le-fel” lovaglás, s már közelebb is voltunk, alig 3-400méterre. Négy- őt legalább száztíz, százhúsz cm hosszú kapitális trófeás Ibex legelt békésen közöttük. Még a keserves lovaglást is elfeledtem. Még egy órai nézelődés és indulás vissza a bázisra.

Másnap ismét neki a hegyeknek. A tegnapi hatórás lovaglás utáni izomláz az első óra után megszűnt. Az irányunk jelentősen eltért az előző napihoz képest, de így is több mint két órába telt, amíg eljutottunk a magasabban fekvő szirtekig. Ma szerencsésebbek voltunk. Az egyig kiszögelés után közvetlen felettünk pár száz méterre szép kis csapat kecske baktatott a friss fűvel borított lankás felé.

A magasság itt is 3900 felett volt. Meghúzódtunk a sziklataréj mögött s huszonnégy darabot számláltunk. Ebben a nyájban is volt több kiváló trófea. Lóra, tovább! Dél felé megálltunk egy rövid időre enni valamit, na meg pihenni (nem jött rosszul).

A mellettünk vonuló hegyek oldalán ekkor tűnt fel egy odaérkező hatfős társaság. Én persze először észre sem vettem a különbséget, azt hittem ezek is kecskék. Jobban megnézve kiderült, az érkezők Marco Polok voltak. Lenyűgöző látvány nyújtottak. Soha sem láttam még ezeket, az állatokat, ezért sokáig néztem őket. Hatalmas csigáikat jobbra-balra himbálva komótosan, de rendkívül biztonságosan haladtak a meredek sziklafalon. Kopottas, vedlésben lévő szőrzetük ellenére volt bennük valami fenséges, valami megható. Nem lett volna nehéz feladat kiválasztani, majd kilőni a legszebbet.

A következő napon az UAZ-zal felmentünk a B2 bázisra. Ez a szálláshely magasabban és talán még jobb helyen van, mint B1. Az épület még építés alatt áll, de látszik az akarat, hogy ez már „európaiabb” legyen, hogy mind jobban szolgálja az ideérkező vadászok kényelmét.
Lóra, indulás a szirtekre, kaptuk az utasítást. A hegyi lovaglás itt sem volt könnyebb, a levegő sem lett több, valószínű mi kezdünk hozzászokni a magashegyi körülményekhez, mert most könnyebbnek tűnik a haladás. Egész estig jártuk a hegyeket s több ízben is láttunk, lőhető kiváló trófeájú Ibex és Marco Polo argali vadjuh nyájakat.

Másnap sem volt ez másként.

Hazafelé sikerült lőni egy-két mormotát. Ez itt nem nagydolog, mert rengeteg van mindenfelé, szinte csak célba kell lőni rájuk. Aranyosak, ahogy vonulásunkat végig kísérik a füttyeikkel.
A húsukból készült pörkölt volt vacsoránk fénypontja. Remekül sikerült.

Összegezve, elsősorban örülök, hogy szerény tapasztalataimmal sikerült hozzájárulnom a létrejött vadászati szerződés, számunkra nagyon kedvezményes létrejöttéhez. A magyar vadászok ilyen módon lényegesen kedvezményesebben –külföldi közvetítők kiiktatásával- jöhetnek e csodálatos helyekre.

Köszönettel tartozom a Szibériai Vadászat Kft. Vezetőinek, kedves barátaimnak a meghívásért, valamint a sorsnak, hogy életem hatvanadik évében még hagyott nekem elegendő erőt mindahhoz, amit végigtettem. Köszönettel tartozom a Vadászlap munkatársainak, amiért lehetőséget kaptam e sorok megjelenéséhez.

Örülök, hogy megoszthattam mindenkivel e csodálatos élményeket, valamint tiszta szívemből kívánom mind azoknak, akik megtehetik, próbálják ki itt a Kínai határ közvetlen közelében a Thien San-hegységben, a hegyi vadászatot, de készüljenek fel fizikailag és mentálisan megfelelően, mert a vadászélmény, a teljesítmény öröme csak így lehet teljes.

Érd 2008 05. 28.

Ősze László