Szent Hubertusz akarata

Nyikorogva nyílt a nehéz faajtó, s ahogy egyre nagyobb lett a nyílás, úgy borított be a hűvös, nyirkos hajnal. Mélyet szippantottam a friss levegőből.

Jól esett.

Becsuktam az ajtót, és ezzel a mozdulattal a helység nehéz, „férfiasan oroszlánszagú” melegségét is magam mögött hagytam. Totális volt a sötétség.
Néhány lépést tettem a deresedő fűben, amikor meghallottam a helybéli törzshöz tartozó merkit kísérőm neszelését.

Amir a kunyhó közelében nyergelte a lovainkat. Szeptember van, de itt az Altáj hegység mélyén a levegő pirkadatra bizony elég csípős tud lenni. Megigazítottam a hátizsákom s a vállamra vetett puskát majd elindultam a hangok irányába. Ahogy közelebb léptem éreztem a lovak szagát s a tündöklő égbolt csillagainak halvány fényében megpillantottam a készülődőket.

Már vártak.

Egy lendületes mozdulattal a nyeregbe huppanok, s indulhatunk is. Fél öt. Körül-belül másfél órai lovaglás vár ránk a sötét ligetes, erdős hegyi tájon.

Pirkad.

Fogalmam sincs, hol járunk, mennyi ideje jövünk, de Amir ajkán széles mosollyal integet. Tekintetemmel követve irányt mutató kezét, meglátok a derengő fényben egy sziklaszirtet. Te jó isten ez engem fel akar oda vinni? - Hasít belém a felismerés. Minden bajom van, de azért feljutunk valahogy. Egy kidőlt fenyőmaradvány gyökerére támaszkodom a tátongó mélység szélén, majd lihegve körülnézek. Majd leesik az állam, csodaszép. Erdélyt, emlékeim legszebbikét is felülmúló, igéző látvány terül elém. Kísérőm lekuporodik és int nekem is némi helyet adva az egyébként szűkös sziklaperemen.

A szemben lévő hegycsúcson aranyló sárgasággal megjelent a reggel első napsugara. Elmélázva meredtem a lenyűgöző látványra, s csak arra eszméltem, hogy Amír megkocogtatja az oldalam, s lefelé mutat a szemben lévő oldalra.

Látom, ott valami mozog. Szememhez emelem a távcsövemet, egy suta.

Elfog az izgalom, mert életemben először látok szibériai őzet. Messze van kb. 300 m-re, de ráfókuszálok, s látom, jóval nagyobb a „mienknél”, de kecses, arányos.

Hátranéz.

A fenyők közül kilép az udvarlója. A bak fejét leszegve, lassan szimatolva indul leendő párja felé. A nálunk, honos baknál lényegesen nagyobb. Délceg alakja agancsának mérete lenyűgöz. Balsoj, harasó, mondja a kísérőm. Nyúlok a háromszázasomért, megcélzom. Mesze is van, lenn is van, rátartok és próbálok úrrá lenni az izgalmam miatti remegésemen.

A lövésem dörrenése rettenetes hanggal tölti be a völgyet, mintha minden egy pillanatra megdermedt volna, csak az én bakom ugrik egy hatalmasat, majd eltűnik egy szikla mögött.

Egymásra nézünk. Eltaláltam? Mozset, talán, mondja. Lassan feláll és int, hogy kövessem. Több mint fél óra, amíg átvergődünk a völgyön. A magas fű, az egyenlőtlen terep, no meg a reggel melege alaposan megizzaszt bennünket. Bennem e kétely is fűtött rendesen. Levegő után kapkodva érkezem a lövés helyszínére. Körülnézünk. Először semmi, s aztán egy marék szőrcsomó, de mást nem találtunk. A szőrzetet elemezve, mellkas alatti horzsolt lövés. A csudába, nem eléggé vettem figyelembe a lefelé tartó lövedék esését, ezért egy kissé alálőttem.

Nem is tudom melyik érzés erőseb bennem, az elhibázott célzás miatti vadász szégyen, vagy az, hogy valahol az erdő mélyén, egy horzsolt sebbel, az én bakom párjával egyesülve új nemzedéket hoz létre.

Elgondolkozva szótlanul szálltam nyeregbe. A táborba érve kedvetlenül meséltem vadászkalandomat. A délutáni készülődéskor sem voltam nagyon feldobva, de a többiekkel tartottam. Arra gondoltunk fordulunk egyet a maralosban, hogy felderítsük a maral bikák bőgőhelyét. Itt volna az ideje, hogy elkezdjék.

A délután folyamán azonban nem láttunk, hallottunk egy agancsost sem. A szürkületben táborunk felé léptetve lovainkat, halkan beszélgettünk. A menet élén haladó merkit kísérőnk azonban hirtelen megállt. Mindnyájan követtük mozdulatát. A lovaink mintha csak tudták volna mi is következhet, mozdulatlanul megálltak. Előttünk úgy egy óra irányában, mint egy 250 méterre a kora esti szürkületben egy maral bika állt a ligetes, ritka erdőben. Királyi koronával a fején felénk nézett.

Csend mindenhol.

Álltunk egy darabig, de a vad nem mozdult, mi sem. Aztán nem tudom mi történt velem, máig sem értem.

Elindultam és kísérőnk követett. Csak néhány lépést tettünk, a többiek tovább álltak a helyükön. A Fenség nem mozdult. Lassan lecsúsztam a nyeregből, leakasztottam a hátamról a fegyveremet s a közeli fatuskóhoz léptem. Még mindig csend, mindenki figyel mozdulatlanul. A fenség két lépést tett előre, mint ha csak meg akarná mutatni hatalmas koronáját oldalról is. Az ámulattól ólmosan mozogva fél térdre ereszkedem, Puskámat rátámasztom a mellemig érő tönkre és belenézek a távcsőbe. A nagyítást maximálisra, azaz 12 –szeresre tekerem. Szembe nézünk egymással. Nem mozdul. Kibiztosítok. Még mindig áll és néz rám. Az idő megállt. Kifújom a levegőt és útjára engedem a 300-as norma nosler 9,7 est.

Dörrenés, halk süvítés és tompa puffanás. Aztán semmi. A Fenség áll és néz.

Ürítés töltés és újra meghúzom az elsütő billentyűt. A fenség lassan lehajtja a fejét, már nem néz rám, maga elé mered, aztán a földre rogy. Lassan felállok kezemben tartva az újra töltött fegyvert elindulok. Nem látom, hová lépek néha meg-megbotlok, de haladok egyre közelebb és közelebb kerülök. A bika hirtelen feláll. Villám gyorsan dörren a harmadik lövés, s vége.

Odaérek. Állok meghatottan, hiszen én nem is akartam maralt lőni, megőrültem. A Fenség ott fekszik előttem mozdulatlanul. A lapockája mögött a három lövés helye egy tenyérrel letakarható. Hihetetlen. Az őzre, kecskére, hosszú lövésre használt lövedék a négyszáz kilós termetre nem volt elég hatásos, de itt van.

A vadásztársam megszólal mögöttem, gratulálok 265 méteres távolság, s legalább tizenhárom kilós trófea, ez igen. Fejem lehajtva, a sapkám gyűrötten a kezemben. Mélyen meghatottan, megrendülve, elgondolkozom. Szent Hubertusz miért is így rendelkezett. Őzbakért jöttem az altájba azt nem adott, s helyette itt ez a csoda.

Érti ezt valaki?

2008 09. 22

Ősze László